Jedlik megállapította, hogy a savanykás ízt és a pezsgést a szén-dioxid okozza. Joseph Priestley angol polihisztort pedig a brit Királyi Természettudományos Akadémia 1773-ban azért (is) méltatta kitüntetése átadásakor, mert sikerült olyan eljárást kidolgoznia, amelynek segítségével mesterségesen is elő tudta állítani a savanyú vizet. A nagyipari gyártás első tervét nem sokkal később Svájcban készítették el, de az eljárást annyira titokban tartották, hogy sokáig arról sem tudott senki, hogy a szikvizet ott gyártják.
 
Kísérletezésének köszönhetően néhány év múlva a győri gimnázium szertárában éjjel-nappal működő – egy győri bádogos mester segítségével készített – szódagép szolgáltatta a szikvizet. A Jedlik-féle szikvízgyártáshoz három edény kellett: az elsőben zajlott a szénsavgáz kémiai úton való fejlesztése hígított kénsav, tört kréta, őrölt márvány és szitált fahamu segítségével.
 
„A szénsavgáz az első edényből átnyomul a másodikba egy olyan csövön keresztül, amely a második edénynek csaknem az aljáig ér. Ez a második edény szódának vagy hamuzsírnak oldatát tartalmazza, amely a gázt a netalán magával szállított kénsavgőzöktől megtisztítja. Az így megmosott és sűrített szénsavgázt egy csap megnyitásával tetszés szerint lehet átereszteni egy harmadik hengeres edénybe, amelyben a telítésre szánt víz van. A kézzel mozgásban tartott edényben a víz a gázt könnyen elnyeli” – ecsetelte Jedlik az eljárás lényegét.

A folyamatban fontos szerepet kapott a telített víz lefejtése. Jedlik két újítással tudta alacsonyan tartani eljárása költségeit: egyfelől a szén-dioxidot nem mechanikus úton sűrítette, ehelyett a gyors vegyi bomlás előnyeit használta ki. Másfelől pedig – más gyártókat évtizedekkel megelőzve – a telített vizet, vagyis a szódát az edény aljáig érő csövön fejtette le, ami azért volt fontos, mert így el tudta kerülni a szén-dioxid-veszteséget, amit a vízrészecskék ütődése és a levegővel való érintkezése okozott.
 
A szóda iránti óriási keresletet nemcsak az magyarázta, hogy a nedűt kellemesen hűsítőnek találták, hanem az is, hogy a szikvíznek sokan gyógyító hatást tulajdonítottak. Az 1831 és 1832 között dúló, napkeleti járványnak, illetve epekórságnak is nevezett kolerajárvány idején ugyanis kevesebben betegedtek meg a szódát fogyasztók közül. A savanyú kémhatású hűsítő – a tiszta vízzel ellentétben – nem terjesztette a kórt. A tömegeket gyorsan meghódító szódavíz a múlt század fordulóján már a szegények italának számított, a leleményes kocsmárosok hamarosan szörpökkel ízesítették, ami megágyazott a hamarosan óriási iparággá fejlődő üdítőital-gyártásnak.