A rövid, de határozott válasz az, hogy igen, nagyon lényeges. A legfontosabb ok gazdasági természetű. A magyar alapanyagból Magyarországon előállított termék magyar munkahelyeket, Magyarországon felhalmozódó profitot, és mindezekből táplálkozó hazai vásárlóerőt jelent. Fontos tudatában lenni annak, hogy ha két termék, mondjuk két doboz tej közül a magyar ellenében az öt forinttal olcsóbb külföldit tesszük a kosárba magunknak ugyan látszólag spóroltunk pár fillért, az ország ugyanakkor a tej árának minimum a felével szegényebb lett. Miért? Még a legegyszerűbb termék mögött is rengeteg ember egymásra épülő munkája áll. Egy doboz tej mögött például a tejfeldolgozásban, szarvasmarha-tartásban, takarmány előállításban stb. dolgozók ezrei állnak, akiknek egzisztenciája a mi mindennapi döntésünktől függ. Ha külföldi terméket veszünk ez a hozzáadott érték elsősorban külföldi munkahelyek megőrzéséhez járul hozzá. Magánügy? Nem az, mert – példánál maradva – ha egy hazai tehéntelep bezár, a fejőnőnek nem lesz pénze fodrászra, kevesebbet vásárol a boltban, nem fizet adót, sőt segélyért kopogtat a polgármesteri hivatalban. Így vagy úgy már egyetlen hazai munkahely megszűnésének is mindnyájunk zsebére menő, forintosítható hatása van. A gazdasági szempontok mellett a környezeti, fogyasztóvédelmi és élvezeti megfontolásokról sem feledkezhetünk meg. Egy Kínából behozott vöröshagyma ideszállítása ezerszer több károsanyag kibocsátással jár, szemben a környékbeli termelők ehhez képest elhanyagolható méretű „környezeti lábnyomával”. Ráadásul a határok megnyílásával a hazai hatósági engedély nélkül bármilyen uniós termék egyik napról a másikra megjelenhet a polcokon, így a megelőzés helyett csak az utólagos kapkodás marad, ha egy dioxin, fekália vagy egyéb szennyeződés híre napvilágra kerül. Végül, de nem utolsó sorban a hazai élelmiszerek ízességéről szóló tapasztalatok többsége nem csak legenda. Nem feltétlen csak arról van szó, (bár sok esetben akár műszeresen is bizonyítható) hogy beltartalmi értékükben valóban gazdagabbak. Legalább ilyen fontos a szubjektív érzet, a megszokás, a nosztalgia a gyermekkorunk óta életünket meghatározó hazai ízvilág iránt.

Rendben – mondhatják most sokan – de mitől magyar a magyar? Nagyon jó kérdés, melyről a törvényhozók és szakmai szervezetek is igen sokat töprengenek mostanában. A fő dilemmát az okozza, hogy a kérdés eldöntésében melyik manapság közkeletű mérőszámot tekintsék mérvadónak? A gyártó tulajdonosának nemzetiségét? Az előállítás helyét? A vállalat székhelyét? A felhasznált anyagok eredetét? A dolgozók állampolgárságát? Vagy egy mindezekből összeállított mixet? Sokan leegyszerűsítik a kérdést, és azt ajánlják, a termék vonalkódját kell figyelni, ha az első három szám 599, az magyarországi bejegyzésű cégre utal. De valójában ez nem jelent semmit. Olyan, mintha a szomszéd lakásban lakó arab cserediákot kiáltanánk ki magyarnak, hisz egy magyar bejegyzésű vonalkód mögött külföldi tulajdonos, külföldi gyártás, külföldi többségű alapanyag egyaránt állhat.

Sokan a gordiuszi csomó átvágását a cirkalmas nevű, hamarosan a parlament elé kerülő „a magyar nemzeti értékekről, magyar nemzeti kincsekről, hungarikumokról szóló” törvénytervezettől várják. Olvasva az átfogó, de meglehetősen általános, inkább keretrendszert, mint megoldásokat kínáló jogszabály tervezetet ki kell ábrándítsam a reménykedőket. A törvény legfőbb erénye az a bizonyos első lépés a jó úton, igazi értéke majd csak a belőle kiinduló végrehajtási rendeletek alapján ítélhető meg. Ez viszont még jó pár év. Addig marad az eddig bejáratott hazai védjegyek alapján történő orientáció, mint például a Kiváló Magyar Élelmiszer, a Magyar Termék, Premium Hungaricum, Magyar Árukért Szövetség, vagy a Magyar Baromfi. Igaz, az előzőekben ismertetett eredet-dilemmákat ezek sem szüntetik meg, de már a legkisebb gyertya is pótolhatatlan szolgálatot tehet egy sötét rengetegben.