Élelmiszer
Minden, amit a pangasiusról tudni illik…
– A szakértő, Gyalog Gergő kommentárja –
2012. március 23.,
Szabó Zoltán Attila
A cápaharcsa megítélése hetek alatt gyökeresen megváltozott Magyarországon, bár a Kosár Online-ban elsőként közölt vizsgálati jegyzőkönyvek jóvoltából az addig tapasztaltnál alaposabb vita indult meg pangasius-ügyben. A szarvasi székhelyű Halászati és Öntözési Kutatóintézet nevében ezúttal annak tudományos munkatársa, Gyalog Gergő segíti az eligazodást a témában.
A dél-kelet ázsiai országok folyóiban honos cápaharcsa (tudományos nevén Pangasisus hypophthalmus) a harcsaalakúak rendjébe tartozó kettős légzésű faj, ebbe a rendbe, bár más-más családba tartozik még a magyar fogyasztók által szintén jól ismert európai harcsa, az afrikai harcsa vagy a törpeharcsa is.
A harcsaalakúak termelése a világ „akvakultúrájának” legdinamikusabban növekvő ágazata volt az elmúlt 10 évben. A FAO adatai szerint 2009-ben mintegy 36,1 millió tonna halat termeltek (nem ideszámítva az egyéb vízi állatok termelését), melyből 2,8 millió tonnára (7,8%) rúgott a harcsaalakúak termelése, ezen belül 1,3 millió tonnára a pangasiusé. Bár ennek az 1,3 millió tonnának csak mintegy 80 százalékát termelik Vietnámban (a többit egyéb dél- és délkelet-ázsiai országokban), exportpiacra szinte csak ebből az országból kerül e fajból. Természetes vizekből elenyésző mennyiség kerül a halászok hálójába, így amennyiben a magyar fogyasztó cápaharcsával találkozik a hipermarketek fagyasztóládáiban, akkor biztos lehet benne, hogy a hal vietnami haltermelésből származik, függetlenül attól, hogy Lengyelországban vagy Magyarországon csomagolták.
Termeléstechnológiai szempontból a faj egyik legfontosabb biológiai jellemzője a kettős légzés (hasonlóan például az afrikai harcsához), aminek köszönhetően a levegőből is képes oxigénhez jutni a hal, így jól tolerálja a vízben oldott oxigén alacsony szintjét és a gyengébb vízminőséget. E tulajdonságnak köszönhető, hogy rendkívül intenzíven, nagy állománysűrűség mellett is tenyészthető, ami a termelői önköltség lefaragása szempontjából lényeges, hiszen a termelés intenzitására kevéssé rugalmas költségnemek – munkabér, vízmozgatás költségei, beruházási költségek, adminisztratív költségek, stb. – 1 kilogramm megtermelt halra vetítve elenyészővé válnak. Miután ez a trópusi faj Vietnamban kizárólag a Mekong-deltában tenyésztik a folyó ágai melletti kb. 4 méter mély tavakban, ahol a víz hőmérséklete állandóan 25 Celsius-fok körül alakul, ezért nincsen szezonon kívüli időszak, ráadásul évi két ciklus is belefér a jelenlegi 5-7 hónapos áruhal-nevelési technológiába. Értelemszerűen ilyen kedvező klimatikus adottságok is komparatív előnyt nyújtanak más országok más halnevelő technológiáival szemben.
A termelők önköltsége az elmúlt években 0,8-0,9 USD/kg körül alakult, mely magasabb táplálkozási szinten, azaz mindenevő és ragadozó fajok között példátlanul alacsony a világon. A lehalászott hal szinte teljes egészében helyi feldolgozókba kerül filézésre. A filékihozatal 40 százalék körüli; az európai és amerikai piacokra fagyaszott filétömbökben érkezik a hal további feldolgozásra, átcsomagolásra, meglehetősen alacsony, 2-3 USD/kg filé körüli áron, attól függően, milyen a halhús színe, illetve, hogy 10 vagy 20 százaléknyi jeget tartalmaz-e. (A fehér a legdrágább, árban alatta van a rózsaszín és a sárga.)
Az EU egyébként évi 200-250 ezer tonna filét importál Vietnamból, mely élősúlyra vetítve mintegy 0,5-0,6 millió tonna. Magyarország esetében az évi 3000-3500 tonna importált filé kb. 7000 tonnának felel meg élősúlyban, amely éves pontyfogyasztásunknak mintegy 70 százaléka, afrikai harcsafogyasztásunknak pedig négyszerese!
Ennyit mondanék általánosan a hal biológiájáról, tartási technológiájáról és piaci környezetéről. A továbbiakban szeretnék kitérni néhány vitatott kérdésre, amelyek az elmúlt hetekben a sajtóban felmerültek a pangasius kapcsán.
A következő vádak hangzottak el:
- „... főként vietnámi haltelepeken tenyésztett halakról van szó, amiket olyan körülmények között nevelnek, hogy az állatot és a környezetet sem kíméli. Négyzetméterenként kb. nyolcvan darab másfél kilós példánnyal kell számolni…”
Korábban szót ejtettem arról, hogy ez a hal valóban jól tolerálja a magas népesítési sűrűséget, azonban a fenti számok nem egyeznek a valósággal. A négyzetméterenkénti 120 kg hektáronként 1200 tonnának felelne meg, az átlagos hozam ezzel szemben 250-300 tonna/hektár. Extrém esetekben 500 tonna/hektár. Az 15-20 grammos ivadékok népesítési sűrűsége egyes esetekben valóban elérheti a négyzetméterenkénti 80 darabot (átlagosan 40-60 darab), de ezekből a halakból nem mind éri el a 1-1,5 kilogrammos piaci méretet.
- „Minden ehetőt a vízbe dobálnak, legyen az hallisztből készült táp, szója vagy más szerves hulladék, ami alatt akár az állati és emberi ürüléket is lehet érteni.”
Miután a harcsa mindenevő, így valóban változatosan össze lehet állítani az étrendjét. Az évi 1 millió tonnás vietnami pangasius 80 százalékát helyi tápgyárakban gyártott pelletekre alapozva termelik, amiben meghatározó szerepe van a Peruból importált hallisztnek (más fórumon ennek a fenntarthatatlansága is vád alapját képezi). A perui halliszt az alapja az összes intenzív rendszerben termelt hal takarmányának a világon, minél magasabb táplálkozási szinten van a faj, annál több halliszt kell bele. A pangasius tápjában viszonylag alacsony a halliszt aránya, kb. 10-15 százalék, hiszen bizonyos mértékben jól helyettesíthető – az EU-ban egy szabályozási anomália miatt haltápoknál is tiltott – húsliszttel vagy a helyben könnyen beszerezhető, szintén magas fehérjetartalmú szójával. A fennmaradó 20 százalék házilag gyártott takarmány tényleg tartalmaz sok mindent, de én természetesnek találom azt, hogy helyi melléktermékeket is használnak (például a filézés után fennmaradó részt a halakból), hiszen ezzel csökkentik költségeiket és kitettségüket, másrészről ez a lépés a környezeti, társadalmi és gazdasági fenntarthatóság irányába is hat. A szerves trágyázás pedig egyébként nem ismeretlen az európai tógazdálkodásban sem. A vietnámi intenzív tavi tenyésztésben azonban elenyésző szerepet játszik. Összefoglalva elmondható, hogy a teljes egymillió tonnás termelésben a kérdéses melléktermékek hatása olyan elhanyagolható mértékben érvényesül, hogy a végtermékben azt lehetetlen kimutatni bármilyen vizsgálattal.
- „ … a medencék telis-tele halakkal, akik saját ürülékükben és hulladékok között tömörülnek, s a terjengő szagok elviselhetetlenek.”
Az intenzív állattenyésztés sajátossága sok esetben a kellemetlen szag. Ehhez a vádhoz azért hozzá kell tenni, hogy a 10-15 kg/m3-es tartási sűrűség tóban ugyan nagyon magas, de miután a tavak vizének naponta 30 százalékát lecserélik, ezért az átfolyóvizes haltermelő rendszerek tartási technológiájával is érdemes összehasonlítani, ott ugyanis egyes fajoknál (például az afrikai harcsa vagy a tilápia esetében) nem ritka 100-300 kg/m3-es tartási sűrűség sem.
- „A halakat antibiotikummal és hormonokkal is etetik, így a rossz körülményeket nagyobb eséllyel élik túl… .További aggasztó tény, hogy a halak filézése és csomagolása során az egészségügyi és higiéniai szabályokat nem tartják be kellőképpen. Laboratóriumi vizsgálat során 14 mintából ötben találtak lisztéria baktériumot, mely gyomor- és bélproblémák forrása, sőt akár halált is okozhat. A halfiléket ezen felül foszfáttal és általában citromsavval kezelik.”
Az antibiotikumok alkalmazása az európai haltenyésztésben (ahogy a melegvérű állatok tenyésztésében) is engedélyezett megfelelő határidők betartása mellett. Az import termékekre is vonatkozik az a szabály, hogy szermaradványt ne lehessen kimutatni a húsban. Nem látom annak realitását, hogy a magyar élelmiszer-biztonsági intézményrendszer működését kétségbe vonjam, és azt gyanítsam, hogy a magyar pultokon is szennyezett termékek vannak. A vietnami feldolgozóüzemekben egyébként intézetünk munkatársai európai normáknak megfelelő higiéniai körülményekről számoltak be.
- „A Mekong deltája telis-tele a pangasius tenyésztők medencéivel, mesterséges tavaival, melyek tartalma mind a folyóba ömlik. Haltetemek, táp és ürülék, gyógyszerek kerülnek az érzékeny ökoszisztémába.”
Ez a vád valóban az egész vietnami harcsa-szektor legkényesebb problémája. Az utótisztítás nélküli átfolyóvizes haltermelő rendszerekből sok szennyezőanyag kerül a természetes vizekbe, ami az EU-ban egyre komolyabb bírságokat von maga után, ezért itt a haltermelés mind jobban figyelembe veszi a környezeti fenntarthatóság szempontjait. Vietnamban is történnek lépések ez irányba, a szabályozás azonban gyerekcipőben jár az unióhoz képest.
A médiában rengeteg kritikát olvasni a pangasius termeléséről, feldolgozásáról, amelyek a legtöbb esetben eltúlzottak vagy hamis problémákat (pl. a terhes nők vizeletéből kivont hormonok rémhíre) vetnek fel. Összefoglalóan én azt gondolom, hogy a pangasius értékláncban felmerülő valódi problémák orvosolhatóak; helye van a fogyasztói kérdéseknek, de nem lehet a teljes vietnami harcsatenyésztést eredendő létében rosszként kezelni.
- „De mi a helyzet a lazaccal?”
Általában elmondható, hogy minden ország törekszik – gazdasági fejlettségéhez mérten – a haltenyésztés negatív környezeti hatásait mérsékelni. A vietnami termeléssel kapcsolatosan is igaz az – a téves információkon túl –, hogy az élelmiszer-biztonsági botrányok elszigetelt eseteket karolnak fel, az általánosítást alaposan meg kell indokolni.
Európában elsősorban a tengeri ketreces rendszerek adják a tenyésztés zömét, így a környezeti problémák is leginkább az északi-tengeri lazac, a földközi-tengerei tengeri sügér és aranydurbincs termelésével kapcsolatban válnak hangsúlyossá. Az európai szabályozás azonban jóval szigorúbb a vietnaminál, a problémák leginkább a tenyésztett állományoknak a szabadba jutását (vagyis a ketrecből való elszökését) érintik. Ezek is leginkább elszigetelt esetek, a megszökött tenyésztett egyedek és a vadon élő egyedek összeívása pedig eddig egyáltalán nem jelentős.
A lazac termelésében egyébként Norvégia Európán belül pont olyan domináns, amilyen domináns Vietnam a pangasius tenyésztésében. Nem gondolom, hogy a norvég szabályozási rendszeren át tud menni olyan probléma, ami akkor botrányt képes kelteni, mint a vietnami harcsák ügye.
- „Végezetül: mit gondoljunk a magyarországi, édesvízi halfajokról, amelyek az asztalunkra kerülnek?”
A hazai haltermelés 85 százaléka (a ponty, a busa, az amur, a süllő, az európai harcsa és a csuka kínálat szinte kizárólag) alacsony termelési intenzitású (extenzív vagy félintenzív) tógazdaságokból származik, ahol a termelés, takarmányozás technológiája eleve tárgytalanná teszi azokat a problémákat, amelyeket az eddigiekben vizsgáltunk. Olyan ez, mint a szilaj marhatartás vagy a makkoltató sertéstenyésztés összehasonlítása az intenzív telepeken történő tenyésztéssel. A magyar haltermelés fennmaradó 15 százalékát pedig elsősorban az intenzíven tenyésztett afrikai harcsa adja, ám ez esetben sem tudom elképzelni, hogy bármi probléma lenne a húsminőséggel az itthon immár 20 év alatt kiforrott technológiának köszönhetően.
A Magyar Nemzeti Bank összefoglaló tájékoztató füzetet jelentetett meg az elszámolási-forintosítási törvénnyel kapcsolatban. Ezen kívül egy 7 részes kisfilm sorozatot készített annak érdekében, hogy az elszámoló leveleket minél könnyebben értelmezhessék a fogyasztók. Cikkünkben folyamatosan frissítve olvashatók az elszámolási-forintosítási törvény végrehajtásával kapcsolatos tudnivalók.
