Minden hónap elseje és huszadika között több száz árfelíró rajzik szét az országban, hogy egy begyakorolt forgatókönyv szerint a fogyasztói szokásainkat leképező 141 csoportba sorolt közel 1000 előre meghatározott termék és szolgáltatás (az úgynevezett „reprezentáns”) aktuális árát felírja. Az így összeálló közel 70 ezer árkomponensből álló adatbázis lesz az alapja valamennyi index kiszámításának.

Első lépésben valamennyi reprezentásra kiszámítják az országos átlagárat, majd összehasonlítják azt a bázisként vett időszakban számított egykori átlagárral. Jellemzően három vetítési időszakra végzik el az összehasonlítást. A legfontosabb, és az átlagemberek számára is legjobban értelmezhető mutató a 12 hónapra visszatekintő érték, mely előnye, hogy minimalizálja a szezonalitásból származó torzító hatásokat. A másik két viszonyítási pontból számolt index inkább a gazdasági szakemberek számára bír információval, hisz az előző hónaphoz, illetve az év első napjához viszonyított értékek értelmezése háttérismeret nélkül kevésbé kézenfekvő. Második lépés a súlyozás. Könnyen belátható, hogy a vizsgálatba vont közel 1000 termék és szolgáltatás nem egyforma jelentőséggel bír a háztartások fogyasztási szokásaiban. A kutatások eredményei alapján évente újragondolt súlyozás ezt a torzító hatást igyekszik kisimítani. Miről van szó? Kézenfekvő például, hogy a szarvas lapocka és a sertéscomb, a papír tapéta és a mosószer, vagy termékcsoport szinten az élelmiszerek és az oktatási szolgáltatások nincsenek egy súlycsoportban, így ezek hatását az index alakulására utólagosan korrigálni kell. A jó értelemben vett manipuláció már a felírandó termékek összetételének meghatározásakor elkezdődik, ennek megfelelően az élelmiszerek például 23,305%, a háztartási energiahordozók 10,856%, a ruházati cikkek viszont csak 4,265 százalékos súlyt képviselnek a képzeletbeli átlagháztartás fogyasztói kosarában.
 
Természetesen az így kialakuló, egyetlen mutatószámba sűrített inflációs érték az egyén szintjén nem feltétlen képezi le a valóságot. Ebből adódik az a városi legenda, hogy az infláció lényegesen nagyobb, mint amit a „kormány közzétesz”, hisz egy minimálbéres család fogyasztási szerkezete, (infláció érzékenysége és kitettsége) számottevően eltér például egy jólfizetett menedzser vásárlási szokásaitól.

Részben ez a felismerés szülte a nyugdíjas árindex létrehozását. Valamennyi társadalmi csoportra (falusiak-városiak, munkások-értelmiségiek, gyerekesek-gyermek nélküliek, gazdagok-szegények stb.) értelemszerűen nincs értelme újabb és újabb mutatókat generálni, de a több milliós, ráadásul viszonylag homogén jövedelmi és fogyasztási szerkezettel bíró nyugdíjas réteg már egy olyan nagyságrendű társadalom alkotó tényező, mely folyamatosan a (gazdaság)politikusok figyelmének középpontjában szerepel. A nyugdíjas árindex két fontos területen különbözik a hagyományostól. Egyrészt kiszámításakor kiveszik a reprezentánsok közül a gyermeknevelés közvetlen költségeit (tankönyv, gyerekruha, iskolai étkezés stb.), másrészt az idősek kiadási szerkezetében jelentősebb szerepet játszó termékcsoportokat magasabb súllyal veszik számításba. Így például a nyugdíjas árindexben az élelmiszer 23,3 helyett 29,97, a háztartási energia 10,86 helyett 19,1, a gyógyszer 3 helyett 7 százalékos kitettséggel szerepel.

A maginfláció abból a felismerésből született, hogy az aktuális árakat – még ugyanazon naptári időszakban is – számos előre nem látható időjárási, világgazdasági, politikai kockázat terheli. A középtávú gazdasági tervek elkészítésénél ugyanakkor (béremelés, beruházás megtérülés stb.) komoly torzítást okozhat, ha ezeket a pár éves távlatban időszakosnak tekinthető torzító hatásokat nem szűrik ki a mutatóból. A maginflációs index voltaképp ezt a célt szolgálja. Ezt úgy érik el, hogy a reprezentánsok közül kiveszik a nem feldolgozott élelmiszerek, a háztartási energia, a jármű üzemanyag, valamint a TB által finanszírozott gyógyszerek és hatósági áras szolgáltatások árait. Jelenleg az így képzett mutató (2,5%) számottevően elmarad a „normál” inflációs index (4,5%) értékétől. Ez jó hír, hisz arról tájékoztat, hogy a maginfláció (azaz tulajdonképpen az áremelkedési várakozások) még viszonylag kicsi a társadalomban. Az infláció legnagyobb veszélye ugyanis éppen az „önmegvalósító jóslatként” jellemezhető tulajdonságában van. Ha a többség az árnövekedés jövőbeni felgyorsulásától fél, akkor igyekszik az általa piacra vitt termék, szolgáltatás, munkaerő árát a várakozásának megfelelő mértékben megemelni. Ha sokan tesznek így, a várt áremelkedés bekövetkezik, mely aztán újabb, nagyobb áremelkedési várakozás bölcsője lesz.