Márai szerint „egy népes kávéház is van olyan érdekes, mint az Atlanti-óceán vagy a Szahara, vagy a Kárpátok fenyőerdői.” Nos, a Starbucks nem ilyen létesítmény, itt nincs helye a költői magaslatoknak, s a költőknek sem. Gyorskávézdával van dolgunk, ahol a kávé papírpohárban piheg, a cukor zacsiban zizeg. Bár vannak olyan gyorskávézók, ahol a nemes kávéházi hagyományokra legalább rásandít a menedzsment, így a modern külsőségek ellenére igyekeznek megadni a módját a dolgoknak, csinos kis tálcán érkezik az eszpresszó, a forró tej, a cukor és egy pohárka víz. A Westendben nem követik ezt a trendet.
 
Minden más trendet, divathullámot meglovagolnak. A belsőépítész kaphatott egy zsáknyi pénzt, így van itt óriástükör és faburkolat padlótól plafonig. A lényeg mégis elsikkad. Mondhatnám azt is, hogy egy halásztanyában jártam, de azt is, hogy díszes kuplerájban. Mondhatnám, hogy lounge-étteremnek is elmenne a Deák sétány eme létesítménye, de közben a kurrens bunker megnevezés is illik reá.
 
Szóval, valami hiányzik. Hiányzik – persze lehet, hogy csak nekem – az ötlet, a valamiféle vezérlő elv mind a belső tér kialakításában, mind a kávéház működésében. Az atmoszférát hiányolom. A vendégmarasztaló közeget. Az érdeklődést (legalább egy fél percig) a vendég személye iránt. Helyette inkább zörög-üvölt a kávégép, s a fület „tépi” a flamenco gitár.
 
De elvagyunk. Nem is kevesen. Mindenki más is mondja a magáét. A téma – jobbára – a biznisz. Laptopok nyiladoznak, két kávékorty között üzletek köttetnek, avagy tételeket csereberélnek az iskolások. Közben, szinte mellékesen, hörpölünk. Néhányan teát, többen kávét. Az eszpresszó (solo) 450 forintba kerül. A doppio-változat egy százassal több.

A papírpoharas Starbucks-főzet pedig közepesen erős nedű. Ha jól szaglászik az emberfia, enyhe keserű csoki illat is érződik. Ízletes portéka, ám szó sincs utánozhatatlan, egyedi élményről. Persze lehet, hogy ha a hangzatos Signature Hot Chocolate-tel próbálkoztam volna 850 / 950 / 1090 HUF-ért, akkor most áradoznék. És igen, kihagytam az áfonyás sajttortát is 890 forintért, mert egész egyszerűen semmi vonzót nem láttam benne az üvegpult mögött.
 
A sajtos pogácsát azért bevállaltam. Hiba volt. Bárcsak 200 HUF az egész, engem azokra a felmelegített szárazságokra emlékeztetett, amelyeket a metrókijáratok gyorspékségeiben kaphatok kézhez. Csak éppen ott sem vágyom rá…