Fontos leszögeznünk: a világban cukor felesleg van, szó sincs arról, hogy veszélyben lenne az ellátás. A Nemzetközi Cukor Szervezet (ISO) adatai szerint tavaly a világ cukortermelése a 2009-es év eredményét 5,3 százalékkal meghaladva 168.955 millió tonnára nőtt, mely 1.286 millió tonnával múlja felül a mindössze 2 százalékkal növekvő világfogyasztás mértékét. Akkor mi áll az áremelkedés mögött?

Köztudott, hogy az Európai Unió költségvetésében az agrárpolitikai fejezet meghatározó súllyal bír. Ez a gazdasági szempontból nem feltétlen ésszerű megoldás elsősorban társadalompolitikai okok miatt alakult ki, hogy az iparosodott országok a falusi lakosság városba áramlását megelőzendő a megélhetést vidéken helyben biztosítani tudják. A támogatott termelésnek köszönhetően a fontosabb mezőgazdasági termékek tekintetében az EU komoly feleslegeket halmozott fel, melynek finanszírozása egyre nagyobb terheket jelentett. A világ cukorrépa termelésének 80 százalékát adó EU a Közös Agrárpolitika (KAP) cukorpiaci reformjára 2006-ban szánta rá magát, nem utolsó sorban a Közösségbe belépő, komoly mezőgazdasági potenciállal bíró volt szocialista országok támogatásigényének finanszírozási terhei miatt. A KAP a közel 40 éves status quo-t megszakítva jelentős termeléscsökkentést határozott el, melynek legfontosabb eleme a termelés profitabilitását alapvetően meghatározó –mindaddig a világpiaci ár felett megállapított – referencia ár 3 lépcsőben, 3 év alatt, mintegy 36 százalékkal történő csökkentése volt. Ezzel párhuzamosan komoly összegű egyszeri bevétellel kecsegtető szerkezetátalakítási támogatást ajánlottak fel a csökkenő jövedelmezőség miatt amúgy is likviditási problémákkal szembesülő termelőknek, feltéve, ha felhagynak a cukorrépa termeléssel. Az intézkedés lavinát indított el, az EU27 cukor termelése az utolsó békeévhez (2005) viszonyítva 2010-re harmadával csökkent. A kínálat csökkenésére a piac természetesen az árak növekedésével reagált, mely az ezredforduló óta felhalmozott fölös készletek lefogyásával párhuzamosan 2010 nyara óta az EU által meghatározott referencia ár felett van.

Az igazi csavar a történetben ugyanakkor a részletekből ismerhető meg. Ennek megértéséhez viszont nem árt tisztában lenni két koránt sem elhanyagolható ténnyel. Egyrészt Európában a két legnagyobb cukorrépa termelő ország történetesen az EU két „erős embere”, Német és Franciaország, akiknek döntő szavuk volt az agrárrendtartási reform feltételrendszerének kialakításában. Másrészt az európai cukoripar rendkívül koncentrált, a termelési kvóták döntő többsége alig fél tucat, jellemzően német-francia tulajdonú érdekcsoport kezében van. Mi következik ebből? Összeesküvés elméletek gyártása helyett nézzük a tényeket: Miközben az EU 27 termelése öt év alatt 33 százalékkal csökkent, a legnagyobb termelőnek számító Franciaország kibocsátása 2 százalékkal nőtt, a második legnagyobb előállító Németország termelése pedig mindössze 6 százalékkal csökkent. Kik a legnagyobb vesztesek? A 2005-ös év 10 legnagyobb cukorrépa termelője közül Magyarország (-79%) és Olaszország (-75%) és Spanyolország (-53%) kibocsátása csökkent a legnagyobb mértékben. Miért? Több egy irányba mutató ok is nevesíthető. Egyrészt komoly szerepe volt a leépülésben a szétforgácsolódott, anyagilag kiszolgáltatott, összefüggéseket átlátni képtelen, rövidtávú érdekek által vezérelt termelésszerkezetnek. Másrészt a politika felelőssége is nevesíthető, hisz a termelési kvóták csökkentésekor már Magyarország is az Unió tagja volt. A legnagyobb érvágást ugyanakkor az jelentette, hogy a német-francia tulajdonú cukorgyártók – a saját szempontjukból teljesen jogosan – az anyaországban lévő munkahelyek megőrzését tartották prioritásnak, így a szükséges leépítéseket a legkönnyebb ellenállást mutató országokban hajtották végre. Ha érzelmek nélkül, pusztán gazdasági oldalról nézzük a tényeket meg kell állapítsuk, hogy a két európai gazdasági szuperhatalom rendkívül okosan érvényesítette az érdekeit. Az agrárpolitikai reformmal úgy sikerült csökkenteni a befizetési kötelezettségeiket, hogy termelőik piaci részesedése nőtt a cukor piacon, ráadásul a reform következtében megemelkedett magasabb árszint már alacsonyabb támogatás mellett is hosszútávon fenntartható megfelelő jövedelmezőséget biztosít számukra.

Mivel Magyarországon ma már csak egyetlen, többségi külföldi tulajdonban lévő cukorgyár üzemel megmosolyogtató az a felvetés, hogy az állam meg tudná állítani a cukor áremelkedést. A kormány egyedüli eszköze a cukor fogyasztói árának befolyásolására az európai szinten is kiugró 25 százalékos áfa csökkentése lehetne (összehasonlításképp: Ausztriában ez 10%) de a jelenlegi gazdasági helyzetben az így kieső 12-13 milliárd forint a költségvetés számára valószínűleg vállalhatatlan terhet jelentene. Ráadásul a hazai termelés fokozására még „nemzeti cukorgyár” indításával sincs mód, hisz Magyarország termelési kvótája a gyárbezárásokkal párhuzamosan negyedére, a kaposvári gyár által teljes egészében lekötött 105 ezer tonnára csökkent. Mivel ez a volumen csak a hazai fogyasztás harmadára elegendő az ország hosszútávon kiszolgáltatott az importnak, így a világpiaci árnövekedésnek és a forintárfolyam ingadozásának. Sakk, matt.