Már a pompeji emberek is kaptak némi útbaigazítást, melyik fogadóba térjenek be, hiszen használtak a kereskedők cégéreket, illetve reklám célzatú feliratokat. Persze akkoriban nem volt szoros a verseny a különböző szolgáltatók, termékek között. A jelenkorban más a helyzet. Szórólapok tucatjain, s a világhálón díszelegnek a termékek, kirakatok csábítanak vásárlásra, telefonon érdeklődnek elégedettségünkről a megvásárolt termékre hivatkozva – de vajon meddig lehet ezt még fokozni?
 
„Ígéreteket kapunk arra, hogy önmagunk lehetünk az adott üzletbe betérve, a legtöbb szlogen biztosít minket arról is, hogy ügyfélként mi vagyunk az elsők, valamint arról, hogy bizonyos szolgáltatás igénybevételével egyszerűbb lesz az életünk. De ha tovább nézzük a díszes kirakatokat, akkor a személyreszabottság érzetét is elhintik; sőt imádatukról is igyekeznek meggyőzni minket” – olvasható a vizsgálat lényegét összefoglaló információs anyagban, amely kitér arra is, hogy „…ezzel szemben rengeteg negatív kritika éri az ügyfélkiszolgálás területén dolgozó munkatársakat. Nagyon távolinak tűnnek a szlogenekben tett ígéretek a valós vevőkiszolgálási moráltól. Természetesen keményen dolgoznak a vállalatok ügyfélkiszolgálási kultúrájuk mindennapos fejlesztéséért, amelyre a figyelemfelhívás csak ritkán történik meg, hiszen azt remélik, ezen pozitív, előremutató változásokat az ügyfelek saját bőrükön tapasztalják.”
 
A reklámipar szakértője, Mózes István szerint megvannak a megfelelő eszközök arra, hogy ígéretét valós élménnyé alakítsa egy vállalat. – A vevőkiszolgálás fejlesztése központi kérdéssé vált napjainkra, hiszen ez az az eszköz egy cég kezében, amivel olyan üzleti eredményeket tud elérni, amely kézzelfogható változásokat eredményezhet – informál, majd kiemeli: „komplex fejlesztési rendszer kidolgozásában kell gondolkoznia egy vezetőnek, hiszen nem elég a titkos-vásárlás eszközét segítségül hívni, több eszközt kell bevetni.”
 
A kutatásból kiderült: a frappáns, a humoros, könnyed, de legfőbbképpen a valóságot tükröző szlogeneket keresik/igénylik a fogyasztók. Ha találkoznak ilyen szlogenekkel, akkor azok beépülnek az emlékezetükbe és a vásárláskor felidéződnek.
 
A Szonda Ipsos korábbi felmérése szerint „az átlagos magyar felnőtt évi 206 alkalommal vásárol boltban, üzletben, áruházban. A nők lényegesen többször térnek be a kereskedelmi egységekbe (átlagosan 233-szor egy évben), mint a férfiak (akik 174-szer).”
 
Nem mindegy persze az sem, ki milyen igényes, ki mire vevő, kinek mennyi a bevétele. Ahogyan az ország, a kultúra, amelyben élünk, szintén döntő tényező, hiszen kihat arra, mit tartunk vonzónak. A vizsgálatot összegző tanulmányból idézve „az alacsony és romló életszínvonal miatt a magyar fogyasztóközönség túlnyomó része igen érzékeny az árra, s kevéssé érzékeny a minőségre. A megkérdezettek közel kétharmada (61 százaléka) állította azt, hogy általában az olcsóbb dolgot vásárolja meg, ha az még elfogadható minőségű. Valamivel több, mint egyharmadnyian viszont inkább a drágább terméket veszik meg, ha az nagyon jó minőségű. A nagyobb árérzékenység a nőkre, a falusiakra, az idősekre, az alacsony képzettségűekre és jövedelműekre jellemzőbb.”
 
Nem mellékesen a gulyáskommunizmus éveinek máig kiható a hatása. Sükösd Miklós a Közép-Európai Egyetem Politikatudományi Tanszékének docensének, a CEU Média- és Kommunikációkutató Központ akadémiai igazgatójának elemzése szerint „a rendszerváltás korszakában vizuális állóvízbe zuhantak bele a nyugati típusú reklámok, amelyek luxuscikkeket is reklámoztak: autókat, női szépségápolási termékeket, egyebeket.” A magyar fogyasztó hirtelenjében új vizuális világot ismert meg; olyat, amelyben nem mozgott otthonosan.
 
„Félmeztelen nők, szabadság és szabadosság. Tehát egy hihetetlenül erős váltás volt vizuálisan, ritmusban, színekben, ami egyben megjelent az óriásplakátokon is – s ezzel egy egészen új álomvilág tűnt föl. A nyugat elérhető közelségben mutatta magát. Persze nem volt az, hiszen sportkocsi hirdetések is megjelentek, olyanok, amilyeneket gyakorlatilag senki sem tudott megvenni, de a dolog mégis szíven ütötte a magyar társadalmat” – figyelmeztet Sükösd, majd előképre lelve így folytatja: „ott volt a balatoni nyarak kultúrája, ami egyfajta gulyáskommunista beach-kultúrává alakult. Ez egy nyugati fogyasztói kultúrának a keletiesített, magyarosított változata volt, ahol a Mercedeseket bámultuk, és a németeket, akik dobozos DAB sört ittak, később pedig Fantát, amit már mi is ihattunk, és nemzedékek szocializálódtak ezeken a mintákon. És amint lehetett tömegek, százezrek mentek Ausztriába Gorenje hűtőt vásárolni, tehát hihetetlen fogyasztói igények voltak már akkor is a magyar társadalomban. Aztán jött a Dallas, Jockey Ewing meg a latin-amerikai szappanoperák házbelsője, és ezek is a fogyasztói kultúrára szoktattak. És itt jön a másik fő szempont, nevezetesen, hogy a reklámok sokkal többről szólnak, mint az áru eladásáról. Itt arról volt szó, hogy piacot kerestek és szereztek maguknak a nagy nyugati multinacionális cégek. De persze még ennél is sokkal többről szólnak a reklámok: a fogyasztást és a boldogságot kapcsolják össze…”
 
Igaz, a modern – Jennings és a matematikus Bernoulli által képviselt filozófiai megközelítésekre is hivatkozó – értelmezések kiemelik: „a reklámokból származó ismeretek csak abban az esetben játszhatnak döntő szerepet, ha az adott személy semmilyen saját tapasztalattal, ismerettel nem rendelkezik, csak a reklám által közvetítettel. Ebben az esetben az elsődleges ismeret a reklámból származik, melyet a termék kipróbálása után megerősíthet vagy gyöngíthet a saját tapasztalata. Ha a reklám megtévesztő információt ad azzal, hogy túlértékeli, kiválónak mutatja be az eladni kívánt terméket, amit aztán később a saját tapasztalat nem igazol, a következő döntési helyzetben, mivel ott már a tapasztalat az elsődleges információ, a döntéshozó nem hisz a magáénak ellentmondó információnak, bármilyen kecsegtető is az!”
 
Szóval, sajátos közegben, folyton változó erőviszonyok között kell, hogy hassanak – például – az élvezeti cikkeket eladni szándékozó reklámok; legyenek azok kisfilmek, online-mutatványok, óriásplakátok, szórólapok. Az internet világában bizony nagyon jó taktikára, stratégiákra van szükség.
 
Érdekes a „Magyarország, én így szeretlek!” című sörreklám útja, helyzete, utólagos megítélése. Először egyértelműen pozitív hatású volt a filmecske és minden hozzá kapcsolódó reklámanyag is elérte célját. Később parodisták célpontjává vált a kissé patetikus, a honi értékeket optimistán számba vevő etűd. S ahogy mind mélyebben „belecsúsztunk” a gazdasági válság vermébe, annál inkább bumerángként hatott a lelkes cserkészfiú monológja: elég végigböngészni a YouTube-ot, ahol e reklámfilm modorában kismillió, gondjainkat, az útjaink állapotát és ezernyi más megoldatlan kérdést elzengő, vállaltan cinikus antireklám nézhető meg. Létezik tehát bumeráng-hatás is.