A Papp László Budapest Sportarénában zajló verseny a ritka honi sportünnepek, az igazán profin megszervezett, mégis családias hangulatú gálák egyike. 
 
Ezt látni kell! – kiáltanak fel évről-évre a fehér sport szerelmesei, amikor a Tennis Classics viadala közeleg. Igaz, a korábbi monstre hétvégi esemény mostanára egynaposra zsugorodott, ráadásul 2012-ben később érkezett el a nagy nap, mint megszoktuk, de azért most sincs ok a panaszra, elvégre igazi ászok ütnek majd ászokat, fonákokat, tenyereseket a teniszünnepen.
 
A hagyományosnak számító ünnepi vacsorára, a Kempinski szállóba ezúttal mindenki pontosan befutott. A legtöbben iderepültek, bár akadt, aki autóval érkezett Pestre, mint a szerb Janko Tipsarevic, aki elárulta: nem hajtott nagyon. Messze nem repesztett úgy, mint 2008 októberében Goran Ivanisevic, aki négy éve nem titkolta, hogy utóbb csekket vár majd a sztrádarendőrségtől, mivelhogy két és fél óra alatt ért Horvátországból a fővárosunkba.
 
Azért Jankóról is kiderült egy s más. Példának okáért az, hogy a jelenlegi világranglista kilencedik teniszező bal karján Dosztojevszkij-idézet díszeleg – idézem: „A szépség váltja meg a világot!” Lám, az irodalomértő, roppant szimpatikus sportolót nem véletlenül nevezik a tenisz filozófusának…

A vacsorán Carlos Moyában is egy visszafogott, korrekt úriembert ismertünk meg, aki nem mellesleg első a szeniorok világranglistáján. A lajstromban épp az a Mark Philippoussisé a második pozíció, aki bevallotta, hogy amikor először járt nálunk, nagyon ideges volt; Krocskó ugyanis ritka kemény ellenfélnek bizonyult szerinte. Tegyük hozzá, azért most sem tűnt gondtalannak és lazának, hisz’ alig-alig oldódott ebben a máskülönben igen oldott hangulatú „ismerkedési esten”.
 
Nem úgy Gilles Simon, akiről úgy tartják: legendásan laza figura. Mondjuk, a vidám francia se állított mást, végigröhögte az egész eseményt, s megjegyezte, hogy olykor-olykor bizony a féktelen lazaság nem tesz jót a sportolói előmenetelnek, ezért a jövőben majd igyekszik komolyabban venni a teniszt.
 
Természetesen a nagy bohóc, Mansour Bahrami sem hagyja ki az idei pesti seregszemlét. Ő persze amolyan törzstag Taróczy „válogatottjában”. Eddig minden Tennis Classics viadalon jelen volt és trükkjeivel rendre elvarázsolta a közönséget. Úgy tartják róla, hogy „nincs még egy ember, aki ennyi mindenre képes a labdával, aki meghazudtol minden törvényt, ami a kis sárga filcgolyóra vonatkozik. Az egészben pedig az az őrület, hogy minden, amit csinál, olyan magától értetődőnek és egyszerűnek tűnik, hogy az ember maga is úgy érzi, ez semmiség. „Érdemes kipróbálni, ez nem semmiség, ez maga a minden. Vagy a lehetetlen” – figyelmeztet Taróczy Balázs, aki évtizedek óta jóbarátja az iráni születésű, 56 esztendős fenoménnek.

S ha már a fenoméneknél tartunk, hát említsük meg újra Moyát, aki nélkül – figyelem! – talán Nadal sem lenne az, aki! A nagy Carlos ugyanis mester-tanítványi viszonyt ápol(t) a nagy Rafaellel. „Rafa tizenegy éves volt, amikor találkoztunk” – meséli. „Hatalmas tehetség volt, ez elsőre látszott. Gyakran, mondhatni rendszeresen edzettünk együtt több mint három évig, és amikor igen korán beállt a profik közé, tudta, rám mindig számíthat. Rafa rengeteg kétséggel küszködött, mint tinédzser sok megválaszolatlan kérdés volt a fejében, és úgy érzem, sokat jelentett neki, hogy volt valaki, aki támogatta a nehéz időkben. Értelemszerűen kialakult közöttünk egy mély, baráti kapcsolat, amely azóta is tart” – summázza a Roland Garros nyertes, wimbledoni döntős Moya, aki pályája során 13,5 millió dollárt teniszezett össze, s aki most az arénában stabilizálni szeretné első helyét a szeniorok mezőnyében.