Stílszerűen habos kapucsínót hörpölünk egy angyalföldi kávézóban. Mosolygós, tervekkel teli úriember ül velem szemben, korához illő, makulátlan öltözékben. Büszke arra, hogy egy másik világból érkezett. Mert szerinte a mai lusta világ, ahol az emberek a kávéházaknak elnevezett italmérésekben csak uraskodnak, idétlenkednek, ahelyett, hogy közösséget alkotnának, s azt keresnék egymásban, ami értékes és hiteles. Hetényi Károly 90 évesen is a progressziót fürkészi, és nem érti, miért nem tesznek hasonlóképpen a nála – jóval – fiatalabbak.

Hetényi úr koronatanú. Nehéz, de boldog időket élt meg. Pest történelmének része és részese. Az egyetlen élő ember, aki meg tudja idézni azt a fenséges feketét, amit a New York Kávéházban főztek. – Nem volt az erős főzet – kezd a múltidézésbe –, de minden kortynál érződött, hogy akik készítették, az egészet szent ügyüknek érezték. A New Yorkban íratlan szabály volt, hogy nő nem csinálhat kávét! Mert a nők nem tudnak jó kávét készíteni. Ezért csak Fehér úr és Ungvári Miklós főzhetett ott feketét. Ha valamelyiküknek szabadnapja volt, tanítványuk, Józsi ugrott be a helyükre.
 
A Nyugat nemzedékeit La Pavoni-féle henger alakú tartály „várta”, amelyben egy 10 literes, egyszeri kávé szűrésére alkalmas berendezés működött – emlékezik a fontos részletekre az egykorvolt pikoló. Hetényi Károly figyelmeztet: a kávéház titkát nemcsak a finom fekete bódító illatában kell keresni, hanem a páratlan miliőben.
 
– 1935. szeptember 9-én kezdtem a New Yorkban – rögzíti Hetényi úr. – A Rózsák tere 1-ből, az árvaházból érkeztem. Barátommal, Otyepka Tiborral a városban kóboroltunk, éhesek voltunk, nincstelenek. Azon az őszi napon megálltunk a kávéház előtt; az épületet csodáltuk, ami nekünk maga volt Hollywood. Úgy bámultuk, hogy orrunkat rányomtuk az üvegablakra, ami feltűnt az üzletvezetőnek. Odaszólt nekem: „Ettél már máma, fiam?” Mondtam, hogy nem. „Na, ha megpucolod ezt a sárgaréz reliefet, annyit ehetsz, amennyit csak akarsz!”
 
Kapva kaptam az alkalmon. Otyepka elszaladt. Nem is láttam többé, állítólag Kanadában élte le az életét. Én viszont maradtam – emlékezik 75 év távlatából Hetényi Károly –, és jól teljesítettem, hát ott fogtak. Az igazgató pedig szólt: számítana rám inasként, s mivel a Fasori Gimnáziumban tanultam, felhívta az iskolaigazgatót az érdekemben, és megbeszélték: ha rendesen bejárok tanulni, délután fél kettőtől késő estig a New Yorkban teljesíthetek szolgálatot.

A nincstelen kölyök ettől fogva napi 1-2 pengőt keresett. Pikoló volt, aki egyebek mellett a szexuálisan túlfűtött vendégek asztalához a korabeli francia – ahogy ő mondja – malacos lapokat vitte, máskor csokor virággal szaladt a szépasszonyokhoz, de a lóversenyre is kijárt: a téteket nála tehették meg az urak. A kis inas a palotában kosztot, kvártélyt kapott. Kezdetben abroszokon aludt a pincében, majd – mint egy hrabali hős – meghúzhatta magát egy szobában odafent, a kávéház emeletén.
 
Hetényi úr mindent látott, mindent hallott. Emlékszik a New York fontos rítusaira, a kávéházi „menetrendre”. – Reggel ötkor érkezett a főpincér, és a közeli boltba négyszáz péksüteményért küldetett. Azután megérkeztek az első fecskék: a környékbeli üzletekben dolgozók megreggeliztek. Amikor ők a munkába siettek, befutott a művészvilág: álmos színészek, írók, újságírók tarka raja. Kávét kortyolgattak, „belebújtak” a lapokba. Délre teljesen megtelt a ház: az 1 pengő 90-be kerülő menü volt olyan híres, mint a fekete. Fél kettőkor Budapest leghíresebb cigányzenészei foglalták el az asztalaikat. Ilyenkor beszélték meg, ki hol fog játszani az éjjel. Négy óra tájban a környékbeli úriasszonyok uzsonnázni tértek be. Este hétkor eljött a vacsoraidő. A fehérnép hazatért, a férfinép birtokába vette a New Yorkot. A félemeleten kártyáztak, az emeleten a rulett forgott.

A sakk is népszerű időtöltésnek számított. Karinthy Frigyes Roboz Jenővel sakkozott, fura stílusban. – Imádtam Karinthyt, pedig ő tudomást sem vett rólam, hiszen egy inas csak amolyan berendezési tárgynak számított – meséli. – De mindenkit, így engem is megnevettetett. Ha sakkozott, zengett a kávéház, mert a játékot kommentálta és még káromkodott is hozzá. A legenyhébb az volt, amikor felüvöltött: „most akkor leütöm a te büdös parasztodat!” Azt már el sem merem mondani, hogy beszélt a királynőről…
 
A korabeli pikoló Kosztolányira is élénken emlékezik: – Furcsa szokása volt, hiszen a kávét sóval itta, és ha dolgozott, egy falatot sem evett. Lejártak a New Yorkba a Kellérek is, Andor és Dezső. Őket a színműíró Molnár Ferenc kicsit lenézte, mert szerinte nem voltak jelentős művészek. Ugyanakkor – a pesti legendákkal ellentétben – nem Molnár ötlete volt, hogy a kávéház kulcsát a Dunába hajítsák, így érve el az éjjel-nappali nyitva tartást; hanem a két Kelléré!
 
Hetényi úr kedvenc vendége Csortos Gyula volt. A színész még valamiféle barátságot is ápolt vele; néha a hogyléte felől érdeklődött. – Volt, hogy 25 mignont rendelt egyszerre. De nem ő ette meg a finomságokat, hanem a kávéház két kutyája, Hacsek és Lenke. Csortos odadobta nekik az ízletes csemegéket, és ezt üvöltötte: „zabáljátok meg ti, mert én cukorbeteg vagyok…”

A New York mesés történetének, egyáltalán a nagybetűs kávéházi kultúrának a háborús idők vetettek véget. Hetényi Károly katonának állt, aminek hét év szovjet hadifogság lett az eredménye. Túlélte. Hazatért. A régi pompának nyomát sem találta a Belvárosi Kávéházban, ahová 1947-ben visszatért: a csészékben nem is kávé gőzölgött, hanem forró sárgaborsóleves. Ezt itták, minthogy sem kávébab, sem cukor nem volt a rommá lőtt raktárakban.
 
A Gundel Károlytól vendéglős diplomát is kapó egykori inasgyerek nem maradt sokáig a pályán. Roncskiemelő búvárnak állt, aminek köszönhetően 100 forintot keresett óránként, majd a szintén jól jövedelmező földalatti építkezésen dolgozott, mint keszonos. Ezerkilencszázötvenhatban a Pest-Budai Vendéglátónál volt üzletvezető. – Sose voltam párttag, mindig kerültem a politikát. A pincérek általában nem politizálnak – jegyzi meg Hetényi úr vitriolosan; hihetően is, meg nem is.

'56 után a Fészek fogadta be, ahol életre szóló barátságot kötött Királyhegyi Pállal, aki a frappáns bölcseletek nagymestereként ismerünk. Ő találta ki a jó kávéházak alaptézisét is, miszerint: „A vendégekkel foglalkozni kell. Ha kapnak egy kávét, eléjük tesznek egy friss kenyérrel megrakott kosarat és néhány újságot, sokáig megmaradnak a fenekükön”. Barátja ma is egyetért vele. Szerinte ez a felismerés tette a New Yorkot New Yorkká, később pedig igazi fészekké a Fészek nevű műintézményt.
 
Hetényi úr 1978 óta nyugdíjas. A Kárpát utca lakója, de leginkább a VII. kerülethez kötődik. Tősgyökeres pesti polgár, aki hozzászokott már a viharokhoz. Nemcsak az árvaházat és az orosz frontot élte túl, de családtagjai elvesztését is.
 
A Nyugat koronatanúja éveket töltött el a Royalban. Kiismerte a Miami sajátos világát is, ahol „kollegája” – az eszpresszó mellé – szép szőkéket ajánlott az uraknak. Megfordult a Dob utca sarkán a Meteorban, ahová egy nap átlagban háromszor járt ki a rendőrség, s ahol Biluska úr rendre elkártyázta a cipőjét. Persze Hetényi úrnak is voltak furcsa kedvtelései: a Klauzál tér szabad levegőjén hajnalonként Alfonzóval sakkozott.
 
Életre szóló tanácsot mégis a Gellért szállóban kapott, Páger Antaltól. A színészóriás egyszer az asztalához invitálta és megkérdezte: „Te, én jó színész vagyok?” Hetényi úr válasza kitérő volt: „Nos, nem minden alakítását láttam…” Páger nagyot nevetett ezen, majd így folytatta: „Te tulajdonképpen majdnem színész vagy. Akkor leszel a szakmádban igazán sikeres, ha mindig önmagadat alakítod!”
 
A borravaló elmaradt. A jó tanácsot azonban megfogadta a New York hajdani pikolója. Kilencvenévesen is hű a págeri intelemhez.